Hadd foglaljam össze röviden, tömören a lényeget és lőjem le a poént: megkapta a nevet, használtam, majd új gazdára talált. Micsoda drámai fordulat, mi?

Délia a legutóbbi bejegyzés óta gyakorlatilag hibátlanul teljesített. Megérte a sok beleölt munkaóra, a sok drága, minőségi alkatrész. Távozása előtt született azonban két elég meredek történet, és egyikben sem a járgány hibázott, hanem az emberi szemétség és butaság tökéletes példabeszédei.

Part 1: Bizalom
Maradtak megoldatlan apróságok: a felnit kicsinosítani, a fehér gumiperem, az óratartó konzol faberakása illetve egy ritkább, retrósabb merevítős első sárvédő. Megfelelő hozzáértés híján megkértem a srácot, aki a fényezést is készítette. Nagyon lelkiismeretes, rendes ürgének tűnt, sokat beszélgettünk azóta. Természetesen elvállalta, korrekt árban egyeztünk meg, így el is vittem hozzá a gépsárkányt. Tetszett neki így egyben, megígérte, hogy gyorsan kész lesz és tető alatt tárolja addig. Nem siettettem, az anyagiak szempontjából nekem sem volt gond, hogy nem lett kész azonnal, de aztán teltek a hetek... Írtam neki, több időpontban is megegyeztünk, - elmondása szerint már minden készen állt - de valahogy sosem jött össze a találka. Kezdtem türelmetlen lenni, ő vérig sértődött, engem viszont nagyon rossz érzés kerített hatalmába, ezért gyakorlatilag váratlanul beállítottam hozzá, hogy lássam: egyáltalán van-e még motorom?
A motor szerencsére megvolt, de az világosan látszott, hogy hozzá sem nyúlt. Az eső szakadt, az utak csúsztak, így amikor pöcc-röff indult a masina, megnyugodtam és nekivágtam életem eddigi legneccesebb 20 kilométerének két keréken Délia leendő téli pihenőhelye felé. A minőségi Heidenau gumik megérik az árukat: épségben megérkeztünk a célhoz. Már a garázs hideg neonfényénél vettem észre, miután a szakadó eső lemosta a koszt: valószínűleg a megbeszéltek ellenére a másfél hónap nagy részét a szabad ég alatt töltötte: itt-ott felületi rozsda. Szerencsére semmi komoly, egy délután alatt megcsináltam, de hát azértmégismárna'. Gondolom a tanulságot nem kell szájbarágnom.

Part 2: apa ért hozzá
A kis kitérő után tovább hajtottam a leányzót, de az orvosi miatt egyre kevesebb időm maradt rá. Le kellene vinni Szegedre... Az útnak saját kerekein nekivágni embert próbáló feladat főleg novemberben, a tréler jobb megoldás. Itt aktivizálta magát a vezérhangya: kinőttem én már ezt a kategóriát. Remek, hogy van egy hobbimotorom, aminek sokan csodájára járnak, de ha pont utazni nem tudok vele, akkor nem sok értelme van. Persze a praktikus szempontok nem mindig elsődlegesek nálam, ezért a sorsra bíztam a dolgot: meghirdettem Déliát egy olyan áron, amit sokan valószínűleg sokallnának érte (bár utólag körbenézve talán még keveset is kértem érte), aki viszont pontosan ilyen motort keres, annak ajándék az ár. Ez egyben egyfajta szűrő nepperek és kókánykirályok ellen, akik szétbontani, szétbarmolni vásárolják ezeket a régi vasakat. Meglepően sok érdeklődő keresett meg és a komoly szándékkal érkezőkből sem volt hiány.
Két hét múlva futott be az a család, akiknél végül kikötött: egy nagyon aranyos kissrácnak vették meg karácsonyra. Az apuka nem ért rá, ezért anyuka és a kisfiú jöttek. Próbáltam tanácsokkal ellátni a leendő kis motorost, de siettek, így nem volt elég idő ilyesmire, de megnyugtattak: "apa ért hozzá". Amikor csattant a furgon hátsó ajtaja, elmorzsoltam egy könnycseppet, aztán jobb kedvem lett, hiszen jó helyre került.

Normál esetben itt lenne a dolog vége, de nincs olyan szerencsém: december 24-én 12:30-kor (!) megszólalt a telefonom. Bár éppen ünnepi ebéden voltam, felvettem, mert ilyenkor telefonál a család, de nem. Az apuka volt a vonal túlsó végén meglehetősen zaklatott lelkiállapotban. Kissé megemelt hanggal bicskanyitogatóan lekezelő stílusban olyanokat vágott a fejemhez, miszerint ez a motor nem megy, lefullad, viheti a szerelőhöz (!!!) bekarburálni, és a kilométeróra és az első villa meg különben is ennyipénzértnekemaztán'... Magamat is megleptem azzal, hogy egy picit sem kaptam fel a vizet, udvariasan végighallgattam, bár egykét mondatától attól féltem, hogy a fülem is elkezd vérezni. Az elmondottakból kiderült, hogy 'apa alapvető dolgokkal sincs tisztában', mint hogy mire való hideg időben a szívató és hogy hogyan lehet (kell) télen szerszám nélkül 30 másodperc alatt egyel fentebb állítani a súbertűt, meg egy picit balra csavarni az alapjárati csavart. (Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy a benzincsapot kinyitotta-e, illetve hogy van-e a tankban benzin? Lehet nem ártott volna.) Pontosan ezeket akartam elmagyarázni, megmutatni szegény gyerkőcnek, mert sok magát hozzáértőnek valló 'szakembör' ilyen alapokkal nincs tisztában. (Leszögezném: én sem vagyok hozzáértő, ezek tényleg alapok) És sokan megfeledkeznek arról is, hogy ezek a régi vasak mindig törődést, időt igényelnek, megveheti az ember a legszebb, legjobb példányt, ilyesmiket meg kell tudni csinálni.
Az első villa javítására visszautaltam nekik egy kisebb összeget, mert az éppen még nálam is tönkremehetett és esetleg nem vettem észre. (ugyanúgy tönkremehetett a szállítás során, ugyanis nem igazán sikerült rögzíteni eszköz hiányában...) Tettem ezt semmiképpen sem azért, mert jogos volt a kérés hiszti, követelőzés, hanem inkább azért, mert úgy éreztem, tartozom még ennyivel Déliának.

Hogy most merre, azt még korai lenne forszírozni, de akinek tetszett, amit Déliával csináltam és esetleg visszatapsolna, kérem tegye és köszönöm, mert bár a kategóriát kinőttem, kismillió hasonló ötlet maradt még bennem és nem bánnám, ha néhány ezek közül az utakon rohangálna. Szóval nincs vége, to be continued...

N